Csemegi-kódex
A Jurispedia wikiből
 | A szócikk még kiegészítésekre szorul. Segíts abban, hogy minél előbb elkészüljön! |
Tartalomjegyzék |
Csemeg-kódex
Az egyetemes büntetőjog és kodifikációs törekvések vázlatos áttekintése
A kodifikáció, vagyis a társadalmi viszonyok egy jól elhatárolható körét szabályozó jogi tételek egy törvénykönyvben (kódexben) történő összegyűjtése már első látásra is vegyes képet mutat. El kell különítenünk egymástól a történetileg később kialakult magánjogi kodifikációt az „idősebb testvérétől”, a büntetőjogi változattól. Ez utóbbit az alábbiakban részletesebben is kifejtem.
Eltérően a modern felfogástól, a büntetőjogot nem csak teoretikusan magyarázták szűkebb (anyagi büntetőjog) és tágabb (anyagi büntetőjog, büntető eljárásjog, valamint büntetés-végrehajtási jog) értelemben, hanem volt, hogy a szabályozás három tárgya egy kódexben foglalt helyet.
Először a XV. század végén, Tirolban született meg az a rendelkezés, hogy egy jogszabályban kell összefoglalni a büntetési jogi tételeket. Természetesen a gyermekcipőben járó ius criminalis még nem ismerte Cesare Beccaria A bűnökről és a büntetésekről című maradandó alkotásában megfogalmazott alapelveket. Például nem zárta ki a bírónak az olyan cselekmények bűnössé és büntetendővé nyilvánítását, melyekről a jogszabály nem nyilatkozott. Ez meg egyértelműen a Nullum crimen sine lege princípiumának hiányát mutatja.
A büntető-jogtörténelem következő jelentős lépése nem váratott sokat magára. V. Károly német-római császár 1532-ben hatályba léptette Constitutio Criminalis Carolina törvénykönyvét. A kódex csak szubszidiárius jelleggel bírt, tehát ugyan az egész birodalmon belül érvényesült, azonban ha a helyi szokásjognak volt saját rendelkezése, nem volt kötelező alkalmazni a CCC-t. A büntetőjog két tárgyát, az anyagit, illetve az eljárásjogot szabályozta. Már ebben megjelent a elkövetési alakzatok (szándékosság, gondatlanság) definiálása, az elkövetők differenciálása (tettes, felbujtó, bűnsegéd). A beszámítást kizáró okok közül a gyermekkort, az elmebetegséget, a jogos védelmet szabályozták. Az elsődleges büntetési nem a halálbüntetés volt, de már ismerte a szabadságvesztést, mely jelentős előrelépésnek számított.
124 évvel később, 1656-ban III. Ferdinánd által kibocsátott Praxis Criminalis az I. Ferdinánd óta összegyűlt joganyag rendezését tűzte ki célul. Jelentőségét tekintve haladásként értékelendő, hogy feladatául jelölte ki a büntető anyagi jog szabályainak szisztematikus feldolgozását az eljárásjoggal szoros összefüggésben. Ezt a szerkezetet az Constitutio Criminalis Theresiana (1768) is átvette.
Az osztrák abszolutizmus egyik fontos lépéseként a birodalom egységesítése keretében Mária Terézia (1740-1780) elrendelte 1753-ban egy kodifikációs bizottság felállítását, amely minden jogágra kiterjedően kezdett el működni. Ennek első kézzelfogható eredménye az 1768-ban elkészült és 1770 januárjában hatályba lépett Constitutio Criminalis Theresiana. Az egységes büntető törvénykönyv azonban dogmatikai szempontból nem jelentett előrelépést a korábbiakhoz képest, hiszen a bizottság valójában kompilációs feladatot teljesített. A Theresiana konzervativizmusa ellenére fontos lépés volt az osztrák állam- és jogfejlődésében, hiszen a jog egységesítése lehetővé tette, hogy már a Német-Római Birodalom megszűnése (1806) előtt létrejöjjön az Osztrák Császárság (1804), valamint lehetőséget adott a valódi kodifikációs munkálatok elkezdésére.
Majdnem száz évvel később, 1764-ben napvilágot látott Cesare Beccaria a jelenünkre is átívelő nagy hatást gyakorolt műve, a Dei delitti e delle pene, avagy magyarul A bűnökről és a büntetésekről. Megírását kiváltó események ugyan nagyon érdekesek, de ezzel feltehetőleg külön szócikk fog foglalkozni. Mindazonáltal hatása tényleg olyan nagy és kiterjedt, hogy nem mehetek el szó nélkül mellette. Nem véletlen, hogy a XVIII. század közepén fogalmazódott meg az igény a büntetőjog alapjaiban való újragondolására. Ennek esett áldozatul a tortúra, mint a beismerővallomás kicsikarásának megfelelő jogilag elismert eszközökkel történő igénybevétele. Korlátozásra került a bírói önkény, olyan alapelvek születtek, mint a már fentebb említett Nullum crimen sine lege, illetve Nulla poena sine lege. Jelentésük közismert, nem szorul magyarázatra. Érdekességképpen közlöm viszont, hogy latin nyelvű tömör megfogalmazásuk egy bizonyos Paul Johann Anselm v. Feuerbach-nak köszönhető.
II. József már 1781 szeptemberében utasítást adott az új büntető törvénykönyv elkészítésére, amely többszöri átdolgozás után 1787 januárjában lépett hatályba (Allgemeines Gesetz über Verbrechen und derselben Bestrafung). Elterjedtebb nevén ez lett a Constitutio Criminalis Josephina. Ez a törvénykönyv már egy modern büntetőkódexnek tekinthető, csak az anyagi jogot tartalmazza, az eljárást 1788-ban külön törvényben szabályozták.
A francia büntető törvénykönyv, melyet 1810-ben bocsátottak ki a Csemegi-kódex ismertetése szempontjából olyan jelentőséggel bírt, hogy megtalálható benne az úgynevezett trichotóm, vagyis hármas felosztású bűncselekmény-kategóriarendszer, mely megkülönbözteti egymástól a kihágást, a vétséget és a bűntettet.
Az első modern büntetőjogi kódex Bajorországban született 1813-ban, Feuerbach munkássága nyomán. Precíz és világos fogalom-meghatározásai mellett szisztematikus, szigorú szerkezete van, mindössze 459 §-ból áll. Ezt tekintik a német büntetőjog-tudomány csúcsteljesítményének. A kódexben szerepel a nullum crimen/nulla poena sine lege elve, tiltja az analógia alkalmazását. A bűncselekmények trichotóm felosztása (bűntett, vétség, kihágás) szerint épül fel, hasonlóan a Code Pénal rendszeréhez. A büntetési rendszere a prevencióra épül, nem tartalmaz minősített halálbüntetést, alapvető büntetési nem a szabadságvesztés.
A Csemegi-kódex magyar jogtörténeti háttere
Európa nyugati államaihoz képest Magyarországon meglehetősen későn vette kezdetét a kodifikáció kibontakozása. Ennek elsősorban történelmi, illetve politikai okai vannak (Habsburgok trónra kerülése, az ország centrumának határon kívülre telepítése, a százötven esztendős hadiállapotok, az abszolutizmus hazánkra való kiterjesztési kísérlete és még sok egyéb). Más szintén meghatározó hátráltató tényező volt a magyarországi római jogi recepció erőtlensége, mely így nem segíthette elő a jogágazatiság kibontakozását. Az elmaradottságunkat a bécsi udvar rendeletekkel, illetve osztrák büntető jogszabályok hatályba léptetésével igyekezett orvosolni. Ezek, valamint a Rákóczi-féle szabadságharcot követően beálló változások megteremtették az alapját a magyar kodifikációs munkálatoknak, azonban nem tudtak továbblépni a javaslatok megfogalmazásán. Ilyenek voltak az 1712. évi, az 1795. évi, az 1827. évi és az 1843. évi javaslatok, de nem csak ezekről kell megemlékezni, hanem az 1843-78 közti időszakról. Horváth Tibor sorait idézem, aki így foglalta össze a kódex előzményeit. „Az 1795-ös és az 1827-es sikertelen felemás elvi alapokon nyugvó kodifikációs kísérletek után a reformkorszak politikai harcai során világossá vált, hogy a büntető igazságszolgáltatás alapjává az írott büntetőjogot, a liberális világnézetből kiinduló, kodifikált büntető törvénykönyvet kell tekinteni. Szalay László a kodifikációról írt nagy hatású munkáiban elméletileg kimutatta, hogy csak a kodifikált büntetőjog alkalmas a feudális jogi anarchiával való következetes leszámolásra és a kialakulóban lévő, polgárosuló magyar társadalom védelmére. Az 1843-as büntetőjogi törvényjavaslatok pedig meggyőző bizonyítékai annak, hogy a magyar büntetőjogi gondolkodás képes volt megbirkózni ezzel a feladattal.” (Horváth Tibor, 27p.) A '43-as javaslat hatályba helyezését azonban soha nem élhette meg köszönhetően a politika közbeszólásának. Ugyanakkor egyre erőteljesebb igény támadt a jogi szabályozás szükségességét illetően. „Halaszthatatlanná tette ezt a gyors ütemű gazdasági fejlődés folytán a polgári tulajdonviszonyok védelméhez fűződő érdekek mellett az uralkodó társadalmi rétegek politikai hegemóniája biztosításának követelményei is.” (Horváth Tibor, 27p.) Mindemellett a konspirációs politikai perek visszaszorítása is nyomós érvként lépett fel az 1843-as javaslat átdolgozására és törvényerőre emelése. Az új változat el is készült, de különféle okok folytán az Igazságügyi Minisztérium félretette és megbízta Csemegi Károlyt egy új tervezet kidolgozásával.
A Csemegi-kódex kriminológiai háttere
Nem mehetünk el Cesare Beccaria történelemformáló gondolatai mellett ezúttal sem, hiszen a magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről a klasszikus kriminológiai iskola szülötte. A klasszikus iskolát pedig egyértelműen a fentebb megnevezett milánói születésű úriembernek tudhatjuk be, aki megfogalmazta azokat a gondolatokat, mely a visszamaradott középkori büntetőpolitika XVIII. századi jelenségeit nagyrészt háttérbe szorította. Az alábbiakban arra vállalkozom, hogy bemutassam ennek az iskolának jelentős képviselőit, illetve sajátosságait, melyek meghatározták a büntetőjog jövőjét.
Cesare Beccaria 1738-ban született Milánóban. Pármai jezsuiták gondozásában tanult, míg később jogi doktorátust szerzett a páviai egyetemen. Az akkor még Ausztriához tartozó Milánóba hazatérve csatlakozott egy radikális értelmiségi körhöz, a Caffé társasághoz, mely akkoriban nem számított kirívó esetnek. 1763-ban a hírhedt toulouse-i események (egy ártatlan ember megkínzása és kivégzése fia meggyilkolásának megalapozatlan vádjával) után kapta a megbízást, hogy írjon erről egy tudományos művet. Így született meg 1764-ben a Dei delitti e delle pene, mely másfél éven belül hat kiadást ért meg, illetve huszonkét nyelvre fordították le. Sajnálatos, hogy Budapesten jelent meg legutoljára ez a mű anyanyelvünkön 1967-ben[1] (és az sem kevésbé elszomorító, hogy utoljára 1998-ban publikálták – a szerk.). A hatása az európai törvényhozásra hihetetlen volt. A kor uralkodói és uralkodónői új büntető rendelkezéseket, törvényeket hoztak ennek hatására. Magyarországon például az 1790-91-ben az Országgyűlés által felállított bizottság, mely '95-re fogalmazta meg a végül el nem fogadott javaslatát, már magáénak tudhatott nem egy tételt Beccaria munkásságából. Ennél jóval jelentősebb volt az 1843-as magyar büntetőjogi plánum, mely alaposságával túltett elődein.
Beccaria kritikának vetette alá a korának büntetőpolitikai barbarizmusát, ahol még mindig dívott a középkori kínzások, kivégzések, illetve büntetőeljárások. Megfogalmazta a tettarányos büntetés elvét, vagyis a bűncselekménnyel arányos büntetési mérce mellett tört lándzsát. Ugyancsak kiállt a megelőzés mellett. Úgy gondolta, hogy a büntetés attól lesz igazán elrettentő, hogy elkerülhetetlen, s nem annak súlyossága tart másokat távol a deliktumok elkövetésétől. Elvetette a halálbüntetést, mely az egyik legkritikusabb pontja volt az alig több mint száz oldalas irományának, ugyanis sok uralkodó, illetve törvényhozó gyűlés pont ezt nem vette át vagy csak korlátozta eme pönum alkalmazási körét. Csak említés szintjén teszem szóvá a nullum crimen és nulla poena sine legét. Erről már fentebb többször szóltam.
Beccaria egyik legnagyobb hatású követője Jeremy Bentham (1748-1832) volt. Meglátása szerint az elkövetők mérlegelik, hogy cselekedeteik eredménye mennyivel éri meg jobban, mint a várható következményeik. Ezt nevezik utilitarista nézőpontnak, melyről manapság a közgazdaságtani-büntetőjogi kereszteződés kapcsán hallhatunk. Ő ebben kicsit ellenkezik is Beccariával, aki azt mondja, hogy az elkövetett (vagy megkísérelt) tettel arányba kell hozni a várható szankciót. Bentham kicsivel túllépné az arányosságot a büntetés javára, magyarán szigorúbb büntetést foganatosítana, mint a várható nyereség, hogy ezzel teremtse meg az egyéni boldogságot az emberi szívekben, mely a törvény célja is egyúttal. Ugyanakkor ez a fajta szembehelyezkedés nem tekinthető igazi szemben állásnak. A haszonelvűség nagyjából megfelel a tettarányos szankciónak. Jeremy Bentham nézeteivel értett egyet Samuel Romilly angol parlamenti képviselő is, aki kiállt a „büntetések elkerülhetetlensége nagyobb visszatartó erőt képvisel” elve mellett. Ennek következtében a halálbüntetések számát 222-ről 3-ra szorították vissza.
Kis kitérő a börtönreform megfogalmazása. Bentham egy panoptikumnak nevezett büntetés- végrehajtási intézetet képzelt el a szabadságvesztés letöltése legideálisabb formájának. Eszerint „a cellákat körkörös elrendezésben egy központi megfigyelőtorony köré építene.” (Lewis Lyons, 108p.) Ezt akkoriban nem találták kívánatosnak, de a XIX-XX. század Egyesült Államaiban több ilyen is épült, melyek közül az utolsó használatban lévő épület a Stateville Büntetés-végrehajtó Intézet F épülete, melyet 1919-ben húztak fel Illionis-ban. A következő képviselő, akiről még szót ejtek John Howard volt (1726-90). Neki köszönhetjük a rettenetes angliai börtönállapotok megörökítését, melyben nagyban közrejátszott, hogy a fogvatartottaknak kellett megkeresni az őrök bérét is. Ez más országokban sem ment furcsaságszámba, elég csak Magyarországra gondolni, ahol még a XIX. században is dívott a börtönt önköltségen működtető elítéltek foglalkoztatása. Megérne egy misét bővebben is foglalkozni a témával, de a jelenlegi keretekbe ez nem fér bele.
Összefoglalóan „Beccaria és követői a mondottak szerint az elhatározás és a cselekvés külső befolyásoló tényezőire helyezik a hangsúlyt, ezen belül különösen a közhatalom magatartását vizsgálták. Nem tekintették feladatuknak a cselekmény elkövetéséhez vezető okoknak az utilitarista elveken túlmenő boncolgatását, hiszen az értelemszerűen a determinista felfogásokra jellemző. A klasszikus iskola önállóan cselekvő, autonóm személyiségeket vett alapul, akiknek – mivel a kilátásba helyezett büntetés ellenére mégis vétkeztek – viselniük kell a cselekedeteik következményét.” (Korinek László, 29p.)
Csemegi Károly noha a kódexe a klasszikus iskola szellemében fogalmazódott meg, számos ponton nem értett egyet Beccaria és követőinek tanaival, melynek egyértelműen hangot is ad. „Nem az abszolút, sem a relatív teória, nem az erkölcsi igazság elve magában és így nem is egyedül a bűnhődés; de nem is magában a hasznosság, vagyis sem a visszarettentés, sem a megelőzés, sem pedig önállólag a javítás, sem egyike ama külön-külön céloknak, melyek a relatív elméletek kizárólagos céljai gyanánt ismeretesek. A mi felfogásunk... az igazság és a hasznosság egyesített elveiből képezett alapelvben gyökerezik.” Csemegi nem tartja elfogadhatónak, hogy az erkölcsök alapelvéül szolgáljanak a büntető törvénynek, hiszen ez esetben minden morális kihágás büntetőjogi felelősséget vonna maga után.
Az 1878:5 tc. és az 1978. év IV. törvény diakronikus összehasonlítása (a teljesség igénye nélkül)
| Szempontok | 1878. évi 5. tc. | 1978. évi IV. tv. |
| Törvénykönyv felépítése | Általános rész (9 fejezet), Különös rész (43 fejezet), 486 paragrafus | Általános rész (9 fejezet), Különös rész (11 fejezet) 368 szakasz |
| Bűncselekmény súly szerinti tipizálása | Bűntett, vétség és kihágás[2] | Bűntett és vétség |
| Büntetések | Bűntettekre (halálbüntetés, szabadságvesztés[3]), vétségekre (szabadságvesztés[4]), valamint létezik pénzbüntetés is. | Főbüntetések (szabadságvesztés, közérdekű munka, pénzbüntetés), mellékbüntetések (közügyektől eltiltás, foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás, kitiltás, kiutasítás, pénzmellékbüntetés) |
| Szabadságvesztés fokozatai | Fegyház, államfogház, börtön, fogház | Fegyház, börtön, fogház |
| Bűncselekmény stádiumai | Kísérlet, befejezett | Előkészület, kísérlet (teljes, nem teljes), befejezett |
| Bűncselekmény elkövetői | Tettes, részes (felbujtó, bűnsegély) | Tettes (önálló, közvetett, társtettesség), részes (felbujtó, bűnsegély) |
| Büntetőjogi felelősség életkorra vonatkozó szempontjai | 12., 16. és 20.[5] életév | 14. és 18. és 20. életév [6] |
| A büntethetőséget megszüntető okok | Az elkövető halála, elévülés, királyi kegyelem, magánindítvány hiánya | Az elkövető halála, elévülés, kegyelem, a cselekmény társadalomra veszélyességének elbíráláskori megszűnése vagy csekéllyé válása, a törvényben meghatározott egyéb okok (magánindítvány hiánya, diplomáciai kívánat hiánya, kizárólagos feljelentési jog gyakorlásának hiánya) |
| A büntethetőséget kizáró okok | Beszámítási képesség hiánya (öntudatlanság, zavart elmetehetség), kényszer vagy fenyegetés, jogos védelem, végszükség, 12. életév be nem töltése | Jogos védelem, végszükség, az elöljáró parancsa, a cselekmény társadalomra veszélyességének elkövetéskori csekély foka, megengedett kockázatvállalás, jogszabály engedélye, hivatali vagy hivatásbeli kötelesség teljesítése, a házi fenyítő jog gyakorlása, a sértett beleegyezése, a beszámítási képességet kizáró okok (gyermekkor, kóros elmeállapot beleértve a bódult vagy ittas állapotot, kényszer vagy fenyegetés) |
| Törvényi tényállási elemek csoportosítása (alanyi oldala) | Szándékosság, gondatlanság (culpa) | Szándékosság (egyenes, eshetőségi), gondatlanság (tudatos, hanyagság) |
Jegyzetek
- ↑ Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Osiris. Budapest, 2007. szerint 1834-ben jelent meg Zágrábban Császár Ferenc fordításában, míg Horváth Tibor az 1967-es dátumot jelölte meg. Igaz, utóbbi szerző a budapesti megjelenést értette alatta
- ↑ A kihágással egy külön törvénykönyv, az 1879:40. tc., a Kihágási büntető törvénykönyv (Kbtk.) foglalkozik.
- ↑ Fegyházban vagy börtönben letöltendő szabadságvesztés.
- ↑ Fogházban letöltendő szabadságvesztés.
- ↑ A 20. életévnek az életfogytigtartó szabadságvesztés, illetve a halálbüntetés kiszabásában van szerepe.
- ↑ A 20. életévnek az életfogytigtartó szabadságvesztés kiszabásában van szerepe.
Jogszabályok
- 1878. évi 5. törvénycikk
- 1978. évi 4. törvény
Forrás
- Dr. Homoki-Nagy Mária: Magánjogi és büntetőjogi kodifikáció (segédanyag az Egyetemes Jogtörténet tárgyköréhez). Szeged, 2004.
- Gönczi – Horváth – Révész – Stipta – Zlinszky: Egyetemes jogtörténet I. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest, 2005.
- Horváth Tibor: Az első magyar büntető törvénykönyv és kodifikátora: Csemegi Károly. In: Mezey Barna (szerk.): A praxistól a kodifikációig. Csemegi Károly emlékére (1829-1899). Osiris Kiadó. Budapest, 2001.
- Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Osiris. Budapest, 2007.
- Adler – Mueller – Laufer: Kriminológia. Osiris kiadó. Budapest, 2000.
- Gönczöl – Kerezsi – Korinek – Lévay: Kriminológia – Szakkriminológia. CompLex Kiadó. Budapest, 2006.
- Korinek László: Bűnözési elméletek. Duna Palota és Kiadó. Budapest, 2006.
- Lewis Lyons: A büntetés története. Magyar Könyvklub. Budapest, 2005.
- Dr. Lukács Tibor: A bűn és a büntetés. Minerva. Budapest, 1980.
