Az angol jog a XIX. század végén
A Jurispedia wikiből
Tartalomjegyzék |
Az angol jog a XIX. század végén
Jogforrások rendszerének áttekintése
A három jogforrási forma: a common law, az equity law és a statute law változatlanul jelen van, jelentőségük azonban radikálisan megváltozott. Míg a common law fél évezreden át a meghatározó jogforrás volt, addig az 1870-es évektől másodlagos jogforrássá vált. Az equity law jelentősége emelkedett, s a common law-val azonos jelentőségre tett szert. Meghatározóvá vált a statute law.
Common law
Összefoglalására, újraszerkesztésére határozott törekvés nyilvánult meg. 1867-ben egy főügyész által vezetett bizottság folyamatosan figyelemmel kísérte a jogi normák alkalmazhatóságát és aktualitását. 1867-től kezdve minden évben kiadták a common law gyűjteményeket, melyek már nem tartalmazták az idejétmúlt normákat. Szükség volt erre, mert az angol jogfejlődés nem fogadta el a szokásjog törvényrontó szerepét, befolyását. 1910-re befejeződött a common law felülvizsgálata, s a korábbi 118 kötetről 20 kötetre szűkült az alkalmazandó jogi normák mennyisége.
Equity law
Szerepe jelentősen megnövekedett, s rögzítették azt a tételt is, hogy a common law és az equity law egyenjogú jogforrások. A jogalkalmazást támogató, 1873-as bírósági-szervezeti törvény lehetővé tette a felsőbíróságok számára, hogy az adott ügyben választásuk szerint alkalmazzák a common law-t vagy az equity law-t. Kialakult az a gyakorlat is, hogy a bíróságok kötelező irányelveket adjanak ki, melyben felhasználják a méltányossági jog jogalkalmazásra vonatkozó évszázados alapelveit.
Statute law
A XIX. századra kialakult a törvényi jog definíciója, mely szerint azt tekintették statute law-nak, mely jogi normát a parlament mindkét háza elfogadta, az uralkodó szentesítette és megfelelő formátumban nyilvánosságra hozta. Jelentőségét növelte az a felfogás, hogy a törvényi jog tartalmilag két változatban fordult elő:
- Régi szokásokat, hagyományokat, írásos jogforrásokat megerősítő jogszabályok.
- Új jogi normák
A statute law számos, a másik két jogforrás körébe tartozó magatartásokat, parancsokat rögzít, másrészt monopolhelyzetbe jutott a szabályozatlan életviszonyokat tekintve. Szerepét növelte, hogy a törvényhozás rendelkezett törvényi formában felhatalmazási joggal arra, hogy más szervek is alkothassanak írott jogi normákat. A felhatalmazás címzettjei két csoportba sorolhatók:
Állami szervek
A XX. századra egyre gyakoribbá vált, hogy az állam központi és helyi szervei a statute law felhatalmazása alapján jogalkotási hatáskört nyerjenek. Jelentős volt a helyi önkormányzati szervek statutumalkotási joga. Ezek az önkormányzatok a törvényi felhatalmazás alapján két esetben alkothattak normákat:
- törvények végrehajtására vonatkozó tevékenység
- szabályozatlan és szabályozást igénylő helyi viszonyok rendezése
Államon kívüli civil szervek
Ilyenek a kereskedelmi társaságok, a XIX. század végén alakult termelő, értékesítő és fogyasztási szervek, az egyház. Ezek a civil fórumok megállapíthatták működésük belső rendjét, alapszabályokat, szervezeti szabályokat hozhattak, de ezeket jóvá kellett hagyatniuk a belügyi államtitkárral. A jóváhagyás célja az volt, hogy az alapszabály és a működési szabályzat nincs-e ellentétben a statute law rendelkezéseivel. Az angol közjogi felfogás igényelte a törvényeken alapuló rendelkezések nyilvánosságát, s ennek érdekében valamennyi rendelkezést, statútumot, igazgatási normát írásba kellett foglalni, és be kellett mutatni a parlamentnek. A királyi táblának jogosultsága volt a felhatalmazáson alapuló jogi normák folyamatos vizsgálatára, s ha ezek felhatalmazás nélkül születtek, vagy túllépték a felhatalmazás körét, megsemmisíthette ezeket a normákat. Ez a tevékenység, mely 1910-től folyamatos volt, a közigazgatási jogvédelem, bíráskodás kezdetét jelentette. A bíróságok hivatalból vizsgálták jogvita esetén a felhatalmazási norma jogszerűségét, s ha törvénytelennek tartották, megsemmisíthették az arra vonatkozó döntést.
Büntetőjoggal kapcsolatos reformok
A XIX. század végén jelentős befolyást nyert az ún. szociológiai büntetőjogi irányzat. Ez másképpen értelmezte a büntetőjog szerepét a bűncselekmények vizsgálatában, a társadalom önvédelme terén. Képviselői azt vallották, hogy a bűncselekmény társadalmilag meghatározott, ezért szakítani kell a dogmatikai iskola tettet előtérbe helyező nézetével. Nagyobb hangsúlyt kell fektetni az elkövető körülményeire, személyiségére. Ezt a szempontot a büntetés kiszabásában is érvényesíteni kell. Ennek érdekében születtek a XIX. század második felében büntetőjogi tárgyú alaptörvények. A törvények zöme 1873 és 1876 között, a bírósági törvénnyel párhuzamosan jelentek meg. A törvények bevezették a többszörösen visszaeső bűnözők kategóriáját. Ebben a körben szigorúbb szankciókat helyeztek kilátásba. Azok tartoztak ide, akik három vagy több alkalommal követtek el bűntettet. Büntették az előkészületi cselekedeteket is. Kialakították a veszélyes életmód fogalmát, vagyis a többszörösen visszaesőt egy évi fogházbüntetéssel lehetett büntetni, ha nem tudta magának biztosítani megélhetését. Nem érvényesült a Habeas Corpus Act rendelkezése, vagyis ezeket a személyeket indoklás nélkül is le lehetett tartóztatni. A büntetések humanizálására háttérbe szorult a halálbüntetés, csak felségsértés és szándékos emberölés esetében alkalmazták. Szűkítették az államellenes bűncselekmények körét. Bűncselekménnyé vált a sztrájkra való erőszakos felhívás. 1908-tól kezdve külön elbírálás alá estek a fiatalkorúak, akikről a fiatalkorúak bíróságai határoztak.
Magánjogi reformok
Sokáig tartott a korlátozásmentes tulajdon kialakítása. Kialakultak az ún. násolati birtokok, mely egy a földesúr-jobbány viszonyból eredő korlátozás a viszony dologi oldaláról nézve. A másolati birtokos köteles, s 1926-ig az is volt meghatározott járadékot fizetni a földesúrnak a tulajdon használatáért. Csak 1902-ben rögzítették azt az elvet, hogy önkéntes, szabad megállapodással fel lehet bontani a viszonyt, míg 1910-ben vezették be, hogy ha nincs megállapodás, bármelyik fél kezdeményezheti a viszony felbontását. 1926-ban törvény született arra, hogy a földhasználati kapcsolatokat kötelezően meg kell szüntetni.
1867 és 1910 között megszülettek azok a törvények, melyek a modern magánjogi társaságokat, szervezeteket és azok működését szabályozták. Ilyen a kereskedelmi társaság, a részvénytársaság, a tengeri kereskedelem szervezetének modernizációjára vonatkozó szabályozás.
Forrás
- Gönczi – Horváth – Révész – Stipta – Zlinszky: Egyetemes jogtörténet I., Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2006.
