A bűnökről és a büntetésekről:28

A Jurispedia wikiből

«Az azonnali büntetések előnyeiről

Tartalomjegyzék

A nemesek büntetéséről»

A szócikk más nyelvről lett lefordítva, ezért aki magabiztos jártassággal bír az adott nyelvben, leellenőrizhetné a tartalmi helyességet. Az alkotás internetes forrása itt található.

A halálbüntetésről

A büntetések eme felesleges sokasága, melyek soha sem tették jobbá az embereket indít engem arra, hogy utánajárjak: vajon a halálbüntetés valóban igazságos vagy hasznos egy megfelelően kormányzott államban? Kérdezem, milyen joggal vágják el embertársaik torkát? Biztosan nem azon joggal, melyen a szuverenitás és a törvények alapszanak. A törvények, ahogy azt már korábban is említettem, a személyi szabadságjogok legkisebb részének összessége, és amelyek kinyilvánítják az emberek általános akaratát. Felajánlotta valaha valaki másoknak a jogát arra, hogy elvegyék az életét? Lehetséges-e, hogy azok a legkisebb szabadságjogok, miket a közjó érdekében feláldoztunk, magukba foglalják minden jó legnagyobbikát, az életet? Ha így lenne, hogyan nyugodhatnánk bele abba az elvbe, hogy az embernek nincs joga megfosztani magát az élettől, mellyel minden bizonnyal rendelkezik, ha van joga elvenni másét?

De a halálbüntetésre nincs semmiféle jog, ami felhatalmazhatna, hiszen – ahogy azt bizonyítottam – nem létezik ilyen jog. Ez egy az egész nemzet által vívott háború egyetlen polgár ellen, akinek az elpusztítását szükségesnek vagy hasznosnak tekintik. Viszont, ha tudom bizonyítani azt, hogy ez se nem szükséges, se nem hasznos, megnyerhetem az emberiség ügyét.

Egyetlen polgár halála sem lehet szükségszerű egy esetet kivéve: amikor, habár a szabadságától megfosztották, még mindig elég hatalma és kapcsolata van ahhoz, hogy veszélyeztesse a nemzet biztonságát; amikor a létezése olyan veszélyes forradalmat robbanthat ki, mely alapjaiban rengetném meg a kormányformát. De még ebben az esetben is csak akkor válhat szükségessé, amikor a nemzet a szabadság visszaállításának vagy elvesztésének határán áll, vagy anarchia idején, amikor a törvények helyett a felfordulás az úr. De amikor a nyugalom uralkodik, a nemzet egységes kívánsága által jóváhagyott valamilyen kormányformában, amikor az állam képes távol tartani magától az ellenségeket erővel a határon innen és túl, valamint a közvéleménnyel, mely talán még hatékonyabb is, ahol minden hatalom az igazi uralkodó kezében nyugszik, ahol gazdagsággal gyönyört, s nem hatalmat vásárolhatunk, ott nincs szükség elvenni mások életét.

Ha a történelmi tapasztalatok nem elegendők, hogy bizonyítsam azt, hogy a halálbüntetés soha nem tartotta vissza az eltökélt embereket, hogy ártsanak a társadalomnak, ha az ókori Római Birodalom, ha Elizabeth orosz császárné uralkodásának húsz esztendeje, mely alatt olyan példát mutatott az országa atyjainak, mely előkelőbb, mint megannyi véren vásárolt hódítás, ha mindezek nem elegendők, hogy meggyőzzem az emberiséget, akik mindig gyanakvással tekintenek az ész szavára, és akik inkább választják a hatalom irányítását, beszélgessünk az emberi természetről, mely engem igazol.

Nem a fájdalom erőssége, hanem annak folyamatossága van a legnagyobb hatással az elmére. A mi érzékenységünket könnyebben és erősebben érinti egy gyenge, de ismétlődő behatás, mint egy erőszakos, de pillanatnyi impulzus, mert a szokás hatalma egyetemleges minden érző lény felett. Ahogy azáltal, hogy megtanulunk beszélni, járni és élvezni a szükségleteinket, úgy az erkölcsi eszmék is képesek rögzülni az elménkben azáltal, hogy ismételjük. Egy bűnöző halála szörnyű, de pillanatnyi látványosság, és ezért kisebb hatással bír mások elrettentésére, mint annak a példája, ha egy szabadságától megfosztott embert elítélünk akár egy szolgáló állatot, hogy helyrehozza önnön kezével azt a sebet, amit a társadalomnak okozott. Ha én elkövetek egy ilyen bűncselekményt, mondja magának a néző, életem nagy részét nekem is ilyen nyomorult feltételek között kell töltenem. Egy ilyen belátás sokkal erőteljesebb visszatartó hatással bír, mint a halálfélelem, melyre az ember mindig homályos távolságból tekint.

A haláltól való rettegés olyan csekély benyomást kelt, mely nem képes eléggé vissztartani a feledékeny emberi természetet, de még a legalapvetőbb dolgoktól sem különösen akkor, ha a szenvedélyek is közrejátszanak. Az erőszakos benyomások meglepnek bennünket, de a hatásuk múlékony, ezért alakulhatnak át gyökeresen a hétköznapi emberek spártai vagy perzsa harcosokká, de egy szabad és nyugodt kormányzásban ezeknek a benyomásoknak inkább gyakorinak, semmint erősnek kellene lennie.

Egy bűnöző kivégzése a szemlélődökben az izgalom és megbotránkozás vegyes érzését kelti. Ezek az érzések jobban betöltik az elmét, mint az üdvös félelem, melyet a törvény gerjeszt, de a folyamatos szenvedés elméletében a rettegés az egyetlen, de legalábbis a leguralkodóbb érzés. A büntetések többségének csak részvétet kellene ébresztenie a nézőkben, mely rendezvény inkább szól nekik, mint a bűnözőknek.

A büntetéseknek olyan mértékben kell súlyosnak lenniük, hogy igazságosak maradjanak, és amely elég, hogy elriasszon másokat. Nincs olyan ember, aki a szabadságának teljes és örök elvesztését tenné kockára a bűncselekménnyel elérhető legnagyobb előnyért. Az örök rabszolgaság még a legelszántabb és legkeményebb embereket is ugyanúgy képes elrettenteni a bűncselekmények elkövetésétől akár a halálbüntetés. Vagy még jobban, azt mondom. Vannak ugyanis olyan emberek, akik merészen és magabiztosan néznek szembe a halállal, mások fanatikusan, míg megint mások olyan hiúsággal, mely a sírig elkíséri az embert. De vannak olyanok is, akik kétségbeesetten ellenállnak vagy azért, hogy megszabaduljanak a nyomorúságtól vagy azért, hogy véget vessenek az életüknek. De a fanatizmus és a hiúság cserbenhagyja a bűnözőket rabszolgasorba vetve, láncokban, béklyókban, vasketrecben, és az elkeseredettségük inkább tűnik a kezdetnek, semmint a nyomorúságuk végének. Az elme minden erejét összeszedve képes kitartani, egy pillanatra visszaverni a bánatot, de a legerőteljesebb fáradozások sem alkalmasak arra, hogy ellenálljanak egy életen át a boldogtalanságnak.

Minden nemzetben, ahol a halált, mint büntetést alkalmazzák, minden példa feltételez egy új elkövetett bűncselekményt. Ahol létezik az örök rabszolgaság, minden egyes elkövetett bűncselekmény sok és tartós példát mutat, és ha szükséges, hogy az emberek sűrűn legyenek szemtanúi a törvény hatalmának, a bűnözőket gyakran kellene halálra ítélni, de ez a bűncselekmények gyakori előfordulását feltételezi amiért ez a büntetés hatását fogja veszteni, tehát ennek egyszerre kell hasznosnak és hasztalannak lennie.

Mondhatnánk azt, hogy az örök rabszolgaság ugyanolyan fájdalmas büntetés, mint a halál maga és ugyanilyen kegyetlen is. Erre azt felelném: ha a szolgaélet minden nyomorúságos pillanatát összegyűjtenénk egy helyre, sokkal kegyetlenebb büntetés lenne, mint bármi más, de ez szét lenne osztva az egész életére, míg a halál fájdalma minden erejét ugyanabban a pillanatban fejti ki. De van egy másik előnye is a rabszolgaságnak, mely sokkal szörnyűbb a megfigyelőknek, mint az elszenvedőjének. A megfigyelő a szenvedő összes ilyen pillanatát számba veszi, miközben a szenvedőt a jelen nyomorúsága meggátolja abban, hogy a jövőbeliekre gondoljon. Minden rosszat felnagyít a képzelet, és a bűnhődő vigaszt és erőt nyer onnan, amit a megfigyelők, akik a saját érzékenységükkel ítélik meg, hogy min mehet keresztül egy a balszerencsével szemben egyre kérgesebb elme.

Engedjük meg magunknak egy pillanatra, hogy belelássunk egy rabló vagy orgyilkos okfejtésébe, akit elrettent a törvényszegéstől az akasztófa vagy a kerék. Tudom, egy másik ember szívének érzéseit fejleszteni egy olyan művészet, melyet csak a tanítás végezhet el, és habár egy bűnöző nem biztos, hogy képes számot adni az erkölcseiről, ennek ellenére hatással vannak rá. Így gondolkodik: „Ugyan milyen törvények ezek, hogy tiszteljem ezeket, melyek ekkora különbséget tesznek köztem és egy gazdag ember között. Egy garast is sajnál tőlem, és olyan munkát végeztet velem, melyet ő még csak nem is ismer.”

„Ki alkotta ezeket a törvényeket? A gazdag és a hatalmas, aki sosem kegyeskedett ellátogatni egy szegény nyomorúságos kalyibájába, aki sosem látta, ahogy eloszt egy darab penészes kenyeret éhező, síró gyermekei között, és aki sosem látta a feleség könnyeit. Vessünk véget ennek a kapcsolatnak, mely az emberiség nagy része számára végzetes és csak egy kevés nemtörődöm zsarnoknak van hasznára. Szálljunk szembe az igazságtalansággal a gyökereinél. Visszatérek a függetlenség természetes állapotába. Szabadon és boldogan fogok élni a bátorságom és munkám gyümölcseiből. Közeleghet a fájdalom és megbánás napja, de rövid lesz; és egyetlen szenvedésekkel telt napért cserébe évekig élvezhetem a gyönyört és a szabadságot. Kisszámú ember királyaként, kijavítom a sors hibáit, és elnézem, ahogy a reszkető, büszkeségükben elsápadnak annak az embernek a látványától, akit nem szégyelltek a kutyákkal és lovakkal egy szintre süllyeszteni.”

Aztán a vallás jelenik meg a törvényen kívüli elméjében, és a majdnem biztos örökké tartó boldogság ígérete csábítja a megbánás könnyed kikötésével, hozzájárulva ahhoz, hogy a tragédia utolsó felvonásának rettenete csökkenjen.

De aki a szolgaság és fájdalom képét látja előre hosszú évekre vagy akár egész életére maga előtt azon törvény szolgájaként, mely őt megvédte, és mindezt polgártársai szeme láttára, akikkel szabadon él a társadalomban, hasznosan össze fogja vetni ezeket sikerének bizonytalanságával és azzal a rövid idővel, mely alatt bűnének gyümölcsét élvezi. Eme szegény ördög példája sokkal nagyobb hatást gyakorol rajta, mint az a büntetés, mely ahelyett, hogy átnevelné őt, még makacsabbá teszi.

A halálbüntetés káros a társadalomra, mert a vadságból nyújt példát. Ha a szenvedélyek, vagy a háború szükségessége megtanította az embereket arra, hogy miként ontsák embertársaik vérét, a törvényeknek, melyek célja az emberiség vad ösztöneit lecsillapítani, nem szabadna fokoznia a vadság példájával, mely szörnyűbb, minél ünnepélyesebb keretek között hajtják végre. Nem képtelenség-e, hogy azok a törvények, melyeknek el kellene tántorítaniuk és büntetniük az emberölést éppen azért, hogy megelőzzék a gyilkosságot, nyilvánosan gyilkolnak maguk is? Melyek az igazi és leghasznosabb törvények? Azok a szerződések és feltételek, melyeket ajánlanak és betartanak akkor, amikor a magánérdek elhallgat vagy összevegyül a közérdekkel. Milyen természetes érzéseket táplál minden a halálbüntetés miatt aggódó ember? Leolvashatjuk az arcukról azt a megvetést és felháborodást, mellyel mindenki a hóhérra, egy jó honpolgárra tekint annak ellenére, hogy erre a szerepre a közakarat jelölte, és aki hozzájárult a társadalom előnyeihez a belső közbiztonság eszközével éppúgy, akár a jó katona a külső biztonságéhoz. Mi tehát akkor ennek az ellentmondásnak az eredete? Miért kitörölhetetlen ez az érzés minden dacára az észérveknek? Van az emberi elmének egy olyan titkos zuga, mely még mindig őrzi eredeti természetének benyomásait, és amely megmondja az embereknek, amikor felfedeznek egy érzést, hogy az életük felett nincs senkinek törvényes hatalma kivéve, csak a szükségszerűséget, mely vasjogarával kormányozza a világegyetemet.

Mire gondoljanak az emberek, amikor azt látják, hogy a bölcs bírák és az igazságszolgáltatás tekintélyes papjai közömbösen, hidegvérrel küldenek egy bűnözőt a halálba, és mialatt a szegény ördög halálfélelmében reszketve várja a végső csapást, a bíró, aki kimondja az ítéletet, hangja a leghidegebb érzéketlenséggel csendül és talán némi a hatalmából fakadó önelégültséggel is színeződve zárja le a tárgyalást, hogy élvezhesse az élet gyönyöreit és kényelmét? „Áh!, mondják ők, az igazságszolgáltatás kegyetlen formalitásai palástolják a zsarnokságot, egy titkos nyelv, egy díszes fátyol, hogy leplezzék azt a kardot, amivel feláldoznak bennünket az önkényuralom telhetetlen bálványának. A gyilkosságot, melyet mint borzalmas bűncselekményt állítanak elénk, mindenféle ellenszenv vagy bűnbánat nélkül gyakorolják a szemünk láttára. Kövessük a példájukat! Egy erőszakos halált szörnyűségként írnak le, de mi látjuk, hogy ez egy pillanat műve. Ez még mindig kevésbé szörnyű annak, aki nem számítván erre mentesül majdnem minden fájdalomtól.” Ilyen végzetes és abszurd érvelések teszik hajlamossá az embereket, hogy bűnt kövessenek el, akikre a vallással való visszaélés nagyobb hatással van, mint maga a vallás.

Ha tiltakoznának mondván azt, hogy majdnem minden nemzet minden korban halállal büntetett egyes bűnöket, azt felelném, ezen példák ereje eltűnik, mihelyst szembesül az igazsággal, az ellen, melynek előírásait hiába ösztönzik. Az emberiség történelme a hibák óriási tengere, melyben néhány homályos igazságot csak itt-ott találunk.

De az emberáldozatok majdnem minden nemzetben általánosak voltak. Az a néhány társadalom, melyek ritkán vagy csak rövid ideig tiltakoztak a halálbüntetés ellen, inkább az én érvelésem mellett szólnak, mert ilyen a nagy igazságok sorsa: csak egy villanás idejéig tart a hosszú és hibáktól terhes sötét éjszakában. A boldogság ideje még nem érkezett el, amikor az igazság, ahogy a valótlanság ez idáig volt, a legtöbb ember részévé válik.

Tudom, egy filozófus hangja túl gyönge, hogy hallattassa a sokaság lármázása közepette, akiket a vak szokás befolyásol. De van egy kisszámú bölcs szétszóródva a Föld felszínén, akik a szívük mélyén igazat adnak nekem, és ha ezek az igazságok boldogan történek utat maguknak a hercegek trónjáig, hogy ők is ismerjék, rájönnének, hogy mi az emberiség titkos óhaja, és elmondanák az uralkodónak, aki méltóztatja majd őket kegyesen fogadni, hogy a hírneve túlragyogja a hódítók dícsőségét, és az utókor jobban fogja becsülni békességes emlékét, mint egy Tituszét, egy Antoniuszét vagy egy Trajanuszét.

Mennyivel boldogabb lenne az emberiség, ha most alkotnának első ízben törvényeket. Most amikor Európa trónjain jóakaratú monarchákat, a béke, a művészetek és a tudományok erényének barátait látjuk, a népeik atyái, akiket bár megkoronáztak, még mindig polgárok. És akik hatalmának növekedésével együtt az alattvalóik boldogsága is növekszik elpusztítván a közbenső önkényt, mely félbeszakítja az emberek trónhoz intézett kérelmeit. Ha ezeknek a hercegeknek nehezére esne megváltoztatni a törvényeket, kétségtelenül amiatt van, mert elriasztja őket az a számtalan akadály, melyek ellenzik az évszázadok óta szentesített hibák orvoslását.